Gyermekekkel beszélgetve egyre inkább feltűnik, hogy nem a kedves, régi, megszokott, mondhatni, közkinccsé vált mesehősökről beszélnek. Nincs már szó a mindenki idegein táncoló Borsószem királykisasszonyról, az egy testben végződő, ámde hét fejjel tüzet okádó sárkányról, vagy akár a maga körül mindent felzabáló kisgömböcről, akik felett furfanggal, ésszel, csalafintasággal (mai szóval élve: életrevalósággal) lehet győzedelmeskedni. Kiveszett a mai gyerekek mesevilágából a legkisebb királyfi és a kiskondás is, akik bátran szállnak szembe a náluknál sokkal hatalmasabbakkal, s akik igazságuk biztos tudatával felvértezve, hosszas, embert próbáló (és embert formáló) küzdelmek árán, de végül mégis elnyerik a királykisasszony kezét és az atya fele királyságát. (Érdekes, a mesék soha nem részletezik, mi is lett a királyság másik felével…) A mai gyerekek más mesehősökkel élnek: világukat, gondolkodásmódjukat sokkal inkább befolyásolják azok az új, kedves és szerethető, hétköznapi figurák, amelyek a mindennapi élet apró konfliktusaira kínálnak megoldást. Még a gonosz mostoha is átalakult: immár nem a vasorrú bábát, hanem a félvilági dámát formázza, aki ellen nem is igazán lehet küzdeni. Talán éppen ezért kellene feleleveníteni a régi meséket is: mert amellett, hogy megtanítanak a hétköznapi küzdelmekre, segítenek a világlátásunkat is igazságosabbá, egyenesebbé, tartással bíróvá formálni. Amire nagyon nagy szükség lenne.  

Szerző:
s-K

További cikkek